Fairy Tale

Újabb hullámvölgy. A remény hullámvölgye. Május 1.... Igen.. Megint össze kavarodtunk. Nem volt részeg. Tudta mit csinál.. Kint a kapu előtt mondjuk úgy "egymásnak estünk", majd bent folytattuk. Megkérdeztem, hogy tudja-e egyáltalán mit csinál, de nem volt részeg, tudta. Azt is megkérdeztem miért pont velem van, azt mondta azért, mert velem akar lenni. Körül belül 4 óráig boldog voltam.. Vele. Majd jött az a rész, hogy kimentünk egyet, s akkor az után semmi. A szó szoros értelmében. A nagy, üres, sivár SEMMI.  Szóval megint úgy hagyott ott, ahogy mindig is tette. Magyarázat nélkül... Utálom, hogy imádok vele lenni. A gyönyörű, világító, kék szemei, a szép ajkai, a hangja, s a nevetése. Megbabonáz..

Soha senki nem változik. Kicsit belegondolva ugyan olyanok vagyunk, mint 10évvel ezelőtt. Azt hisszük az idő mindent megold és megváltoztat, pedig nem. Kiskorunkban a tárgyak hatalmasak, szörnyek rejtőznek az ágyunk alatt és a függöny mögött és a világ félelmetes a szüleink nélkül. Úgy gondoljuk, hogy az idő elteltével ez teljesen megszűnik. Nos, talán igen. Egy idő után talán eltűnnek a szörnyek és megcsöknek a tárgyak, de a félelmeink megmaradnak, csupán másképpen jelentkeznek. Néha érezzük, hogy nincs is szükségünk senkire sem, de igazából elveszettek vagyunk egyedül. Sok mindentől rettegünk, többek között a magánytól. A szívünk mélyén mindig gyerekek maradunk, és kétségbeesetten várjuk, hogy valaki segítsen rajtunk.

Életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, a másik meg a mélységes szakadék szélén áll.  Azt hisszük megváltoztunk, felnőttünk, kinőttünk a mesék világából. Hova tűnik a "Hol volt, hol nem..."? Elrejtőzik mélyen a szívünk mélyére, hogy majd kitörhessen? 

Végülis elmondhatjuk, hogy egy nagy mesében élünk. Egy mesében, ahol a remény a főszereplő és bárki is bántott meg, bármennyire, a remény ott van és jobb kedvre derít, mikor semmi okunk nevetésre. De ha valaki történetének a része kell, hogy legyél, akkor egy napon visszatér az illető... Ha nem, akkor hát nem. Az élet nem néz hátra.

Kicsit üres beszéd volt azt hiszem.... 

Mikor valamit elkezdünk, nem gondolkozunk a következményeken. Pedig minden benne van a pakliban. Sose tudhatod mit rejt a jövő. Egy napon felébredsz, és semmi nem olyan, mint az előtt. Kinézel az ablakon, az ég szürke, és tisztában vagy vele, hogy minden gyökerestül felfordult. Rádöbbensz, hogy mennyire egyedül vagy. Az életed kizökkent a megszokott kerékvágásból. Ami tegnap minden volt, mára jelentéktelen. És fordítva. Nem tudhatjuk előre, hogy mi lesz mikor vége valaminek. Senki nem gondolkozik a végén, mikor belemegy egy kapcsolatba. Pedig minden szépnek vége lesz egyszer. És egy rossz lépes, egy rossz szó vagy mozdulat, és minden erőfeszítés hiábavaló volt. Mint egy kártyavár. Felépíted csendben, alig szuszogsz, majd kell tüsszentened, és az egész leomlik, s már nincs energiád, kedved, sem pedig türelmed újrakezdeni.

A sorsod elől nem menekülhetsz. Elfuthatsz ugyan, de mikor azt hiszed, hogy leráztad, hátra pillantasz, felsóhajtasz, majd mikor ismét előre nézel, ott áll előtted. Mint egy árnyék. Levakarhatatlan.

Mindössze annyit szeretnék "elérni" evvel a bejegyzéssel, hogy a vonzalom nem szerelem, a csók nem pecsét, az ölelés nem gyengeség. És a barátságot nem jó elszúrni egy apró hiba, félrelépés miatt. Jó, ha szét tudod választani a barátságot a szerelemtől. Nem jó összekeverni. Tény, hogy fiú-lány barátságból előbb utóbb lesz valami, mert az egyik fél mindig többet érez egy idő után. Valahogy felfogtam, hogy mikor bezáródik előttünk egy ajtó, tényleg kinyílik egy másik. De néha túl hosszú ideig bámuljuk a bezárt ajtót könnyes szemmel, tétlenül, tudomást sem véve a nyitottról. Majd mikor a nyitott felé vesszük az irányt, az is becsukódik előttünk, mert már késő. Az a vonat is elment. Ezt is elszúrtuk. És éjjelente alig alszunk, mert nem elég, hogy nem vettük észre a lényeget, hanem még a legjobb barátunkat is elvesztettük. Zárómondatként beszúrom újra, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és ami elmúlt, soha nem jön vissza. A megsárgult emlék nem lesz többé tiszta. Az emlékezetes helyeknek csak addig van varázsa, amíg újra oda nem kerülsz, mert mikor újra látod, rádöbbensz, hogy mégsem jelentett annyit, amennyit kellett volna, vagy hogy mennyire idióta vagy.

"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztéspillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani."
(Müller Péter)

Zeusz és Adonisz. A két csodálatra (nem) méltó szépség. 

Mostmár midnent értek. Azt hiszem. Rengeteg minden történt mióta nem írtam. Nem kezdem mesélgetni. Volt ami nem kellett volna megtörténjen, volt aminek meg pont így kellett lennie.

Mindig a másik várja a kezdeményezést. És mikor az egyik fél rászánja magát, már késő, a másikat már más érdekli. Kellesz is neki, nem is. Nem kellesz eléggé. Szóval csak azt tudom mondani, hogy Don't love and cry, just fuck and smile. Mindegy hogy kivel, mindenki hülye fsz. Közben meg ott állsz a tükörnél, s egy idegen néz csak rád. S ez, mint egy lábnyom, ott marad a homokban..

http://www.youtube.com/watch?v=mAe79zjQ4Pw

 Hallgasd meg... Megéri..

Félek, hogy megint hülyeséget csinálok...:(... Ide (is)leírom, hogy hiányzik.. De a mesének vége. Ideje visszatérni a valóságba. Nincs miért álmodozni. 

"Where are you tonight?
You could make everything right.... "

Ideje kinyitni a szemem, lezárni a múltat, s kezdni valami újat. Valamit, ami nem fáj. Valamit, amivel érdemes foglalkozni.

Bizalom. Mi is az? Tudunk egyáltalán igazán bízni valakiben? Ha lenne olyan, hogy oda állítanának egy hídra, és megmondanák, hogy ha bízol a legjobb barátodban, leugrasz. Ő majd lent vár, és nem fogsz meghalni, ha bízol benne. Hányan tennék ezt meg vajon? Ez talán kicsit túlzás, de a bizalom akkor is mindennek az alapja. Vegyük például a táncot. A kötéltáncosok teljesen át kell adják magukat egymásnak. Bízniuk kell, hogy kikapják őket, hogy nem engedik el. 

Egyszerűen lehet ezt tesztelni. Csak egy kisebb magaslatról dőlj le egyenesen a barátaid karjaiba. Nem tudnak elejteni. A súlyod megoszlik. Mégse lenne mindenki képes elengedni magát, s egyszer igazán bízni a másikban. Túl nagy a nyomás rajtunk, nem tudunk ellazulni. Húsz ember fenn tud tartani két újjal egy 100kilós embert is akár. Mindenki csak két újjal járul hozzá, a súly megoszlik, nem tud elesni.

Ezek csak eszetlen példák, mégis ha belegondolunk, nem is olyan hülyeség.

Meg volt. Már ennek is vége. Rövid volt, de emlékezetes és egyedi. Na jó, kicsit az utolsó este vége unalmas volt, de ami az előtt volt, mindent kiegyenlített.

Csütörtökön indultunk, hajnali 5-órakor. Reméltem, hogy a buszban lehet majd kicsit aludni. Hát csak avval maradtam, mivel semmit nem tudtam aludni. Mindenki mondott, én meg sehogy sem tudtam elszenderedni. Esett az eső, így épp csak pisilni álltunk meg néhányszor. Kolozsvár környékén HÓ volt. Megállt a hó odakint gyerekek. Kemény:)) Hógolyóztak is vele, sőt, sikeresen fejbe is találtak. 

13 (vagy inkább 14) óra utazás után megérkeztünk Gyöngyösre. Mindenki nagy lázban volt már. 7 órára érkeztünk az iskolához. Hosszú volt nagyon az út, keveset pihentünk, ezért nagyon le voltunk fáradva érkezéskor. Mikor mindenkinek megkerült a "gazdája", mehettünk haza. Falun lakott Anett, busszal kb 30perc volt az út. Haza mentünk, letusoltam, kajáltunk, majd vissza Gyöngyösre bulizni. A fáradtság lehet az oka h kicsit jobban kiakadtunk. Habár ittunk eleget..:))) Vodka kalinka:)) kisérőül Hell energiaital. Aztán még mit tudom én milyen marha erős ital. Nem is lett volna nagy baj, ha Török nem jön oda, hogy "fogjam meg a poharát". Aztán már kellett vele igyak. Fél liter bort ketten bevágtunk:)) Majd a legutolsó busszal kellett mennünk, ami fél 11kor indult. Kincső is ott volt abban a  faluban, ahol én. Tudni kell, hogy amióta Gyöngyösön iszom, vele teszem:)) Ezért nem okos ötlet nagyon közel engedni hozzá. A buszban majdnem össze pisiltük magunkat, majd amint megállt, mi rohantunk a legelső bokorba pisilni. Leszálláskor egy pocsolyába érkeztünk, így nem csoda, hogy csupa sár voltam. Mire haza értünk helyre is jöttem. Nem lett volna semmi baj, ha reggel nem vettem volna be a béres cseppemet. Mert meg voltam hülve, és ha már gyógyszert nem szedek, gondoltam legalább a bérest beveszem. Keserű nagyon, s éreztem, hogy összehányom magam, ahogy leért a gyomromba. Aztán végül nem hánytam, de nagyon szar érzés volt. Aznap, Pénteken, mentünk Budapestre. A buszban még mindig csak szédelegtem, nem ment ki belőlem teljesen az alkohol hatása. Voltunk valami sziklakorházban, ami a háború idején működött, ma már csak múzeum. Viasz bábukkal van érzékeltetve az akkori idő. Komolyan, borzalmas. Vagyis érdekes, de rendesen látni lehet a félelmet, a fájdalmat s a kétségbeesést a bábuk arcán. Imitt amott be vannak kötözve, vörös festék, meg minden. Majd közbe meséltek arról a borzalmas időszakról. A lényeg, hogy ez egy ilyen barlangban van, elrejtve. Majd mentünk a hősök terére, ahol persze már mindenki járt, de azért szövegeltek a hidegben. Lehet azért voltunk ennyit a levegőn, hogy biztosan kijózanodjunk. Sikerült. Aztán mentünk állatkertbe, onnan meg a pláááázááábaaa. Végülis nem vettem szinte semmit, csak 4 pólót, de imádok ilyen helyeken menni körbe cuccokért. Akartam valamit venni kedves barátaimnak, de semmi olyasmit nem kaptam, na meg szorított az idő, s időnk se nagyon volt. Este volt egy műsor, majd mentünk megint inni. Elterveztem, hogy nem fogok inni semmit aznap, elég volt a fejfájásból s a szédülésből. Nem is lett volna baj, ha Török megint oda nem jön:)))De mivel van önkontrolom, csak két kortyot ittam a tequilából s vagy 3-at a borból. Majd Lestyán közreműködésével majdnem eltörtem a lábam, mert ott valami hülyeségben erősen megütöttem. Szerencse na, hogy megúsztam pár nagy kék folttal. Aznap Anett nem vette fel a telefont az anyjának, s majd 2 órakor kerültünk haza, s kiakadt. Pedig nem is ittunk akkor.

Szombaton reggel mentünk valami templomba, ahol rengeteget szövegeltek, s én csak nagy hangosan ásítottam. Aztán valami borpincébe. Később szabad program, ami lazulásból állt. Majd bementünk a suliba, volt valami vetélkedő amin elméletileg részt kellett volna venni, de mi inkább mentünk a Teaházba. Annyira jó hely.Lehúzod a cipőd, leülsz vagy lefekszel, ilyen Buddhás. Egyet koktéloztunk, és ilyen finom italt életemben nem ittam. Tequila sunrise. Koktél, így nagyon kevés az alkoholtartalma, de annyira jó... Aztán ez egy olyan hely, ahol lehet vizipipázni. Az is annyira nagyon nagyon jó volt. Szédültünk de jöttünk helyre. Esküszöm ezután inkább vizipipáznék s nem innék sokat. Nem leszel tőle másnapos, fasza, nem olyan ártalmas mint a cigi, nem büdös, egyből tüdőre megy, s talán még jobb a kedved tőle, mint a piától. Aztán mikor az élvezet lejárt:))))), vissza a suliba. Jöttünk mentünk, untuk magunkat, majd haza. Nagyjából ennyi.

Viszont minden napnak megvolt a rossz oldala is. Első nap azért, mert túl sokat ittam. Második nap azért, mert azelőtt sokat ittam s másnapos voltam. Utolsó nap azért, mert nem ittam eleget, nem voltam másnapos, és haza kellett menni. 

Ma gyalogtúrán voltunk az osztállyal. Pontosabban csak az osztály fele jött, de nagyon jól telt.  Kézdiről Szentlélekig, onnan meg a Perkőre. Kicsit eltévedtünk 4en, mert pisilni mentünk, majd elvesztettük a többieket. Kiskászon helyett másik irányba indultunk, s így Pojánba értünk, majd onnan vissza kellett menni Szentlélekre. De ez a kis plusz séta még jobban feldobta a hangulatot. Közelebb kerültem Andikához:) Ennek nagyon örülök. Nagyon rendes kicsi törpe társam. Amúgy meg azért nem írtam már egy ideje, mert kicsit úgy érzem, hogy az egész világ gondja az én vállamra nehezedik... Sok volt ez így egyszerre.  A részletekbe nem megyek most bele, mert nem lényeges. A másik dolog, hogy rengeteg a dolgom most, Október nagyon zsúfolt, de majd szakítok időt egy-két rövid beszámolóra Gyöngyösről (Okt. 15-18) meg a mindennapjaimról. Szerdára bekell gyakoroljak valami verset, meg valami magyar dalt, amit énekelhetnék..  Gőzöm sincs még, hogy mi lesz.. Majd csütörtökre el kell küldenünk a cikkeket, s még csak egy van készen. Nem tudom mikor írjuk meg a másik hármat... Mindegy, az is lesz majd valahogy. 

Most pillanatnyilag 1000 dolog jár az agyamban, de egyről sem tudnék konkrétan beszélni.  Mióta a tesóm elment, a szobát teli raktam a fotóival. Hiányzik nagyon. Szeretem.