Fairy Tale

Ismét itt vagyunk szeptemberben. A városnapok véget értek, a nyár lejárt. Tegnap este még augusztus volt, én mégis vastag kabátban és sállal mentem ki a házból. Förtelmes idő van. Pár nap, és újra itt az iskola.

Ez a nyár rengeteget jelentett nekem. Igaz, nem úgy alakult, ahogyan elterveztem, de épp ez volt a szép benne. Találtam valakit, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Vele lenni olyan volt, mint egy zápor nyáron. Semmiből fakadó, üdítő, mégis korán távozó jelenség. Viszont a növényeknek árt ez a dolog. Melegbe lehűti őket, majd újra felmelegednek hirtelen, és gyorsabban kipusztulnak. Valahogy én is azt hittem egy kicsit, hogy nem fog menni nekem megint egyedül, a "hirtelen meleg a virágocskának". De átvészeltem többnyire. Mégis, még mindig vágyom arra a kis záporra, ha csak rövid ideig is tart... Bízom benne, hogy még eljön.

Ha már a bizalmat szóba hoztam, elejtenék egy kérdést. Megérdemli bárki, hogy bízz benne? Mert manapság nem ajánlatos. Még az árnyékodban sem bízhatsz. Az sem állandó. Minden, de minden múlandó.. Manapság a gatyádban sem bízhatsz, mert mikor épp az úton vagy, kimegy belőle a gumi, s a bokádig csúszik hirtelen, szégyenben hagyva téged. És akkor mit csinálsz? Felrántod. Vágsz egy mosolyt, és elnyeled a szégyenkönnyeket. Majd hazasétálsz ugyan abban a gatyában, és megvarrod. Pedig nem érdemli meg, mert megalázott. Ennyit a bizalomról. Az emberek nagy átlagban átverik egymást. Te átversz engem, ln átverlek téged, mi őt, ők meg minket. Úgysem menne másképp. Mert a penge élén tudni kell járni. Erről szól a játék.

De akkor sem lehet vége a nyárnak...

Ennyit a kapcsolatomról. Nehezen és kételkedve kezdtünk bele, nem csoda, hogy ilyen keveset tartott. Nincs mit tenni, vége van. Egyesek szerint ilyenkor a legjobb dolog, ha a sebet "nyálazzuk", különben nagyon fog fájni. Pontosabban kell valami, vagy inkább valaki, aki leköt, és nem gondolunk arra, hogy mekkorát csalódtunk. De mégis mennyi idő szükséges ahhoz, hogy új kapcsolatba vágd a fejszéd? Mennyi idő kell, míg elcsitul a vihar, és újra kimerészkedsz a kis világodból? Egyből nem megy.. De mi van akkor, ha most megadatott egy olyan lehetőség, amire vártál régebb? Ha felbukkan valaki? Rájössz, hogy már letettél róla? Érdemes most elszalasztani ezt a lehetőséget, ami talán sosem jön többé, vagy jobb lesz, ha megragadod? Kérdések sorozata.. Összezavarodtál, és nem tudsz válaszolni rájuk? Mert én nem tudok. Az élet akkor állít döntések elé bennünket, mikor nem is számítanánk rá, majd ha rosszul döntünk, a semmiből tör elő, és jól fenékbe rúg. Mert a próba nem vár, az élet nem néz hátra. Mindig megy tovább.

Rájöttem, hogy nem a körülmények határozzák meg a közérzékünket, hanem hogy mi hogyan alkalmazkodunk az adott körülményekhez. Már nem tudok szomorú lenni. Nem is fogok. Hála azoknak, akik felnyitották a szemem. Ha ő elment, és el tudott menni, akkor én is el tudom őt elfeledni. Micimackó egyszer megmondta, hogy mindig gondolj arra, hogy bátrabb vagy, mint hiszed; okosabb, mint gondolod; de ami a legfontosabb: erősebb vagy, mint ahogy tűnsz! Mosolyogjunk, mert megtörtént!

Mindig van egy ok, egy akármennyire pici dolog, ami miatt nem érzed jól magad. írtam egyszer a vonalakról. Hogy minden a vonalakról szól, a határokról, amiket életünk során kiállítunk, és azokat a bizonyos határokat nem szabadna senkinek átlépnie. De van, amikor kivételt teszünk. És akkor túl közel kerül valaki hozzánk, viszont úgy érezzük boldogak vagyunk.. De meddig? Ha túl közel merészkednek hozzád, talán fájdalmat okoznak. És az a fájdalom nő, majd ha nem igyekszel eléggé, felemészt.. Nem marad semmi más hátra, csak a határtalan, feneketlen üresség, amit érzel. A sötétség. Néha rátalálsz valakire ebben a sötétségben, és úgy érzed megmenekültél, megtaláltad a kiutat. Néha igaz is, de máskor az a valaki idővel felszívódik. Visszakerül oda, ahonnan jött. A sötétbe, a saját sötétségébe. Te meg a tiedben maradsz, és vándorolsz tovább, kétségbeesetten keresve a kiutat, ami sokszor közelebb van, mint gondolnád. 

Mégis.. Olykor hagynod kell, hogy valaki közel merészkedjen hozzád. Ha megszelídíthetetlen vagy, addig kell várnod, míg rátalálsz egy hasonló emberre, akit szintén nehéz megszelídíteni. Érezned kell, hogy megérdemli az illető, mielőtt a magán szférádba engeded. Máskülönben sérteni fogja az aurádat. Lerombolja az önbecsülésed, és összetör. 

Az bánt leginkább, hogy félreismertem. Hogy engedtem, hogy közel kerüljön, mert úgy éreztem megérdemli. Tévedtem. Mindennek két oldala van...Szerencse, hogy a kudarcok tanítanak meg arra, hogy emelt fővel viseljük a vereséget, és hogy felálljunk, amikor legszívesebben feküdnénk tétlenül.

Van egy mondás, miszerint mindegy, mennyire nehéz valamit megvalósítani, hogy mennyire meredek az út a célig, megéri. Mert ha eljutsz az "pálya" végéig, a kilátás a túloldalra meseszép. Persze út közben sokat szenvedsz,elég egy rossz lépés és a szakadékban landolsz, ahonnan nincs menekvés. De mi van avval a ténnyel, hogy a csúcshoz mindig közel a lejtő? Semmi nem tart örökké. Ha nem te unod meg azt a gyönyörű panorámát, akkor ő téged, és előbb vagy utóbb, mindenképp ott hagyod...

És mi van akkor, ha megint te húzod a rövidebbet? Ha megint te bántódsz meg? Mert tudod mindegy, mennyire fáj valami...van, hogy elengedni még fájdalmasabb...

Vajon mért nem tudok rózsaszín bárányokról cirkálni, ha mindenem megvan a boldogsághoz...?

Belegondoltatok már valaha, hogy van, hogy ami elől menekülsz és ami után vágyódsz, egyazon dolog? Hogy van, ami egyszerre vonz, ugyanakkor taszít? Hogy minden jóból megárt a sok, s még a napsugár is éget ha túl sokáig ér? Semmi sem kifizetődő hosszú távon. Még a boldogság sem. A végén padlóra kerülsz, és nem tudsz felállni. Egy sérülés mindig heget hagy. Hazáig követ, megváltoztatja az életedet. Egy sérülés mindig felkavar, de talán ez a lényege. A fájdalom, a félelem és társaik. A csalódás mindig a legrosszabbkor jelentkezik és gyűri maga alá az embereket.. De talán az, hogy mindezt átéljük, segít tovább lépni, és hajt bennünket előre. Talán össze kell kavarodnunk, hogy egyszer kibogozhassuk saját kusza életünket..Mégis, mikor véget ér egy stresszes nap, mindent megadnánk azért, hogy közel legyünk valakihez, hozzábújhassunk, és sóhajtva azt mondjuk "de jó, hogy itt vagy nekem".

És újra itt..

A fellegekben jártam. Egy felhőn ültem és elhittem, hogy az élet szép. Hogy nekem is össze jöhet, hogy én is boldog lehetek. Aztán jött a legjobb barátom, hogy felvilágosítson, semmi nem igaz ebből. A földön kell járni... Nem szabad mindenkinek mindent elhinni. Az emberek hazudnak. Hazug világban élünk. A hazugság, mint valami szivacs, beszippantja az embereket. Életünk egyik alapeleme lett, mintha anélkül nem lennénk képesek a túlélésre. Azt mondjuk másoknak, amit hallani akarnak. Elkábítjuk őket. Kihasználjuk egymás jóindulatát, majd visszaélünk vele..

Senki nem érdemel egy fikarcnyit sem a bizalmadból. Soha nem leszel boldog. Az élet nem egy tündérmese. Csak a képzelet szórakozik. Egyszer minden dal véget ér.. Igaz, attól még élvezheted a zenét, de véget ér.

MONDOM VÉGET ÉR!!!

Soha senki nem változik. Kicsit belegondolva ugyan olyanok vagyunk, mint 10évvel ezelőtt. Azt hisszük az idő mindent megold és megváltoztat, pedig nem. Kiskorunkban a tárgyak hatalmasak, szörnyek rejtőznek az ágyunk alatt és a függöny mögött és a világ félelmetes a szüleink nélkül. Úgy gondoljuk, hogy az idő elteltével ez teljesen megszűnik. Nos, talán igen. Egy idő után talán eltűnnek a szörnyek és megcsöknek a tárgyak, de a félelmeink megmaradnak, csupán másképpen jelentkeznek. Néha érezzük, hogy nincs is szükségünk senkire sem, de igazából elveszettek vagyunk egyedül. Sok mindentől rettegünk, többek között a magánytól. A szívünk mélyén mindig gyerekek maradunk, és kétségbeesetten várjuk, hogy valaki segítsen rajtunk.

Életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, a másik meg a mélységes szakadék szélén áll.  Azt hisszük megváltoztunk, felnőttünk, kinőttünk a mesék világából. Hova tűnik a "Hol volt, hol nem..."? Elrejtőzik mélyen a szívünk mélyére, hogy majd kitörhessen? 

Végülis elmondhatjuk, hogy egy nagy mesében élünk. Egy mesében, ahol a remény a főszereplő és bárki is bántott meg, bármennyire, a remény ott van és jobb kedvre derít, mikor semmi okunk nevetésre. De ha valaki történetének a része kell, hogy legyél, akkor egy napon visszatér az illető... Ha nem, akkor hát nem. Az élet nem néz hátra.

Kicsit üres beszéd volt azt hiszem.... 

Mikor valamit elkezdünk, nem gondolkozunk a következményeken. Pedig minden benne van a pakliban. Sose tudhatod mit rejt a jövő. Egy napon felébredsz, és semmi nem olyan, mint az előtt. Kinézel az ablakon, az ég szürke, és tisztában vagy vele, hogy minden gyökerestül felfordult. Rádöbbensz, hogy mennyire egyedül vagy. Az életed kizökkent a megszokott kerékvágásból. Ami tegnap minden volt, mára jelentéktelen. És fordítva. Nem tudhatjuk előre, hogy mi lesz mikor vége valaminek. Senki nem gondolkozik a végén, mikor belemegy egy kapcsolatba. Pedig minden szépnek vége lesz egyszer. És egy rossz lépes, egy rossz szó vagy mozdulat, és minden erőfeszítés hiábavaló volt. Mint egy kártyavár. Felépíted csendben, alig szuszogsz, majd kell tüsszentened, és az egész leomlik, s már nincs energiád, kedved, sem pedig türelmed újrakezdeni.

A sorsod elől nem menekülhetsz. Elfuthatsz ugyan, de mikor azt hiszed, hogy leráztad, hátra pillantasz, felsóhajtasz, majd mikor ismét előre nézel, ott áll előtted. Mint egy árnyék. Levakarhatatlan.

Mindössze annyit szeretnék "elérni" evvel a bejegyzéssel, hogy a vonzalom nem szerelem, a csók nem pecsét, az ölelés nem gyengeség. És a barátságot nem jó elszúrni egy apró hiba, félrelépés miatt. Jó, ha szét tudod választani a barátságot a szerelemtől. Nem jó összekeverni. Tény, hogy fiú-lány barátságból előbb utóbb lesz valami, mert az egyik fél mindig többet érez egy idő után. Valahogy felfogtam, hogy mikor bezáródik előttünk egy ajtó, tényleg kinyílik egy másik. De néha túl hosszú ideig bámuljuk a bezárt ajtót könnyes szemmel, tétlenül, tudomást sem véve a nyitottról. Majd mikor a nyitott felé vesszük az irányt, az is becsukódik előttünk, mert már késő. Az a vonat is elment. Ezt is elszúrtuk. És éjjelente alig alszunk, mert nem elég, hogy nem vettük észre a lényeget, hanem még a legjobb barátunkat is elvesztettük. Zárómondatként beszúrom újra, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és ami elmúlt, soha nem jön vissza. A megsárgult emlék nem lesz többé tiszta. Az emlékezetes helyeknek csak addig van varázsa, amíg újra oda nem kerülsz, mert mikor újra látod, rádöbbensz, hogy mégsem jelentett annyit, amennyit kellett volna, vagy hogy mennyire idióta vagy.

"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztéspillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani."
(Müller Péter)

Zeusz és Adonisz. A két csodálatra (nem) méltó szépség. 

Mostmár midnent értek. Azt hiszem. Rengeteg minden történt mióta nem írtam. Nem kezdem mesélgetni. Volt ami nem kellett volna megtörténjen, volt aminek meg pont így kellett lennie.

Mindig a másik várja a kezdeményezést. És mikor az egyik fél rászánja magát, már késő, a másikat már más érdekli. Kellesz is neki, nem is. Nem kellesz eléggé. Szóval csak azt tudom mondani, hogy Don't love and cry, just fuck and smile. Mindegy hogy kivel, mindenki hülye fsz. Közben meg ott állsz a tükörnél, s egy idegen néz csak rád. S ez, mint egy lábnyom, ott marad a homokban..